Amikor változik az időjárás, jön egy front, az teljesen padlóra küld. Erőtlen leszek, rosszul alszok, leragad a szemem, nehéz labda lesz a hasamból és egész nap csak feküdnék az oldalamon.

A számítások szerint ez a 34. hét, gyakorlatban azonban biztosan nagyobb baba ennél. Várom a hétfőt, akkor megyünk Kubidokihoz és kiderül mennyit fejlődött 4 hét alatt.

79 kg vagyok, ami annyit jelent, hogy 12-13 kg a plusz. Továbbra se látszik különösebben, a hasam az egyetlen, ami nagyobb lett rajtam.

Kábé 2 hete zsibbadnak a jobb kezemen az ujjak. Éjszaka sokszor arra ébredek, hogy nem érzem a jobb kezem, mert teljesen lezsibbadt. Amúgy éjszaka van, hogy 2 óránként felkelek erre, meg egyébként is, mert pisilnem kell. A zsibbadás a hasam felső részén is ott van, bár azt inkább enyhén érzéketlennek nevezném. Erre most elkezdtem Kalcium pezsgőtablettát inni, azt olvastam, használhat, bár ez is egy olyan mellékhatása a terhességnek, ami a szülés után múlik igazán el.

A magnéziumot nagy dózisban szedem. Reggel Magnesolvval indítok, ebéd után vagy jön még egy vagy a magnerott, de este lefekvés előtt mindenképen valamelyik különben az éjszaka arra kelek egy nyújtózás után, hogy begörcsöl a vádlim, ami nagyon tud fájni.

Baba mozgása olykor kellemetlen, de szerencsére csak olykor. Pár napig, amíg lejjebb nem csúszott a bordáimat pattogtatta. Volt két éjszaka, amikor aludni sem tudtam, de mondjuk baba sem, gondolom itt megint az időjárás lehetett a ludas. Nagy erő van babában, ahogy nekinyomja az oldalamnak kezét-lábát és megtartja, kifeszíti a bőrt, az egészen elképesztő.

Szintén új érzés, fáj odalent a csontoknál. Úgy vélem, baba teljesen bekészült, a csontok elkezdtek távolodni, hogy biztonságban „kijusson”. A testem készül baba születésére. Minap az jutott eszembe, hogy neki sem lesz könnyű, bizonyára babának is fájdalmas lesz a születés, nemcsak nekem.

Nem félek a fájdalomtól. A fájdalom maga az élet, a fájdalom tesz élővé bennünket, a fájdalom valójában jó, mert azt jelenti igazán élünk. Nincs még 2 éve, hogy kiskutya elment és elkészült a tetoválásom. A lelki fájdalom mellett, tudatosan választottam a testi fájdalmat, ami visszarántott az életbe, hiszen akkor fogtam fel, minden fájdalmat túl lehet és túl kell élni. Két órán keresztül készült a lábfejemen az a gyönyörűség, amit 15 csodás közös év emlékére vállaltam. Semmi sem fájt még ennyire az életben. Az első varrásnál sokkot kapott a testem, de mivel férjem ott volt és biztatott, így remegve és nyögve a testi fájdalomtól, de kibírtam.

Viszont, minden fájdalomcsillapítási technikára nyitott vagyok a szülés során. Nem gondolom azt, hogy muszáj elszenvedni, ha lehetőség van a fájdalom mérséklésére. Nem vagyok hős, nem is akarok az lenni. Nem hiszek abban, hogy neki jobb, ha én "belehalok".

Babának van neve. Eddig is volt, jó ideje tudom, hogy fogják hívni a fiamat. Férjemet bűntettem, hagytam abbéli bizonytalanságban, hogy esetleg csak a születése után mondom meg. Úgy vélem, megérdemelte ezt a bizonytalanságot, ő rontotta el ezt a helyzetet. Nem mert már róla beszélni a vitáink után.

Két név volt a fejemben, de már csak egy van, mindkettőnk teljes elégedettségére, de persze tartom magam ahhoz az elképzeléshez, hogy lássuk őt, aztán kimondjuk a nevet.