A 7. hét után kezdett elmúlni a hasfájás, szinte egyik napról a másikra megszűnt, Iván kibújt a burokból, amibe eddig kényszerült. Egyszer csak csodálkozva rám nézett, véget ért a folyamatos sírás. Nem akartam elhinni.

A cseppeket elhagytuk, azóta sem kap semmit.

Nagyon nehezek voltak az első hetek, közben úgy gondoltam, nekem aztán nem lesz több gyerekem. Ez az érzés persze elmúlt, azóta már merem azt mondani: akár igen.

Arra jöttem rá, egyáltalán nem értettem a családokat, hogyan működnek, milyen lehet nekik, mit csinálnak tulajdonképpen, mitől válnak családdá. Persze voltak válaszaim baba előtt is, de a lényeg most jött át.

Ilyen kemény, fárasztó munkám még soha nem volt az életben, ellenben ilyen csudajó sem. Látni, hogyan válik a semmiből értelmes emberi lénnyé a fiam, felbecsühetetlen.

Elmúlt 4 hónapos. Iván alszik, én nem. Kettőből egyszer 12 órát alszik egyhuzamban, én jó ha 5-öt. Nem tudom miért nem megy. Türelmesen várom, hogy változzon a helyzet, de már nagyon elegem van a nem alvásból. Megküzdök a démonaimmal.

Óriási baba Iván, van olyan 73-as ruha, amit rá tudok adni.

Büszkeséget érzek, amikor ránézek.

Büszke vagyok arra, hogy belőlünk van, mondhatnám azt is: megcsináltuk!

Hétről hétre szebb. Semmi bajom vele. Ha ilyen maradna örökre, azzal is elégedett lennék.

Két oldalt felette, az egy évvel ezelőtti laparoszkópiás műtét halovány hegei. Nincs okom panaszra.

A köldököm is kezd lassan visszatérni a helyére.

Hasam szépen visszahúzódott, a csík is halványodik folyamatosan, persze közel sem tökéletes a  külső megjelenésem, dolgozni, edzeni kell azért, hogy visszanyerjem a régi idomokat.

2 hete edzek, piszok jól esik a mozgás.

A kontroll óta, óvatosan elkezdtem a hasizmomat is dolgoztatni.

Imádom, hogy visszakaptam a testem, megszűnt minden kínlódás, nincsen semmi rossz érzésem.

Végre a pezsgőt is eldurrantottuk rendesen a férjemmel!

A születés után a kórházban töltött napok nehezek, ellenben hasznosak az ismerkedés szempontjából. Megtanultam, hogyan kell biztonságosan megfogni, pelenkázni, etetni, fürdetni, sok-sok hasznos információval lettem gazdagabb. Rossz volt az első éjszaka, a császármetszés után nem voltam olyan jól, hogy ott tudjam biztonságban magam mellett. Kellett az egy éjszaka különlét (előtte már két napja nem aludtam), bár pihenni nem igazán tudtam (volt egy síros baba is a szobában), hiszen egyfolytában ő járt a fejemben, vajon mi lehet vele. Amint felébredtem mentem érte és onnantól non stop együtt vagyunk.

Már a kórházban kiderült, kisbabával nem könnyű az élet, hiszen magatehetetlen (ezt azért tudtam), egyetlen kommunikációs eszköze a sírás, jobban mondva a visítás, ha éppen valami problémája van. Az egyik éjjel majd három órán keresztül sírt, aztán annyira elfáradt, hogy elaludt. Ezt sok ilyen eset követte. Ivánnál már az első héten éreztük, hasfájós baba. Persze az ember érti, most született, fejletlen az emésztőrendszere, különösnek érzi a testében zajló bugyorgást, morgást, a pukizást és már ettől rettentően megijed. Az első héten itthon, előfordult, kezemben a babával elaludtam másodpercekre. Nagyon ijesztő volt! Azóta hozzászoktam a kevesebb alváshoz és ilyen nem is fordult elő többet. A hasfájós éjszakák a legnehezebbek, a fáradtság nem ad jót hozzá, csak rossz gondolatokat, amiket a rákövetkezendő másodpercben megbánok. Az első pár hetet túl kell élni valahogy... nem csak nekem... a családomnak is, akikkel nem biztos, hogy kedves tudok minden pillanatban lenni.

Kisbabát gondozni nem lehet előre felkészülni, ahogy a szülésre sem lehetett. Tisztában voltam vele, a babák háromnegyede hasfájós és emiatt megy a nagy sírás, azonban átélni egészen más. Férjem szerint fantasztikusan csinálom és már az első napokban értettem őt, de a nehézségi fok gyorsan túlugrotta azt a szintet, amire számítottam. Vagyis inkább nem gondoltam volna, ilyen nehéz lesz. Sok nap, akár nyolc órán keresztül is ébren volt, többnyire visítva sírt annyira fájt a pocija, vagy pedig evett.

Az etetés sem egy könnyű műfaj. A cicimre már a nem is tudom hányadik bőrréteg nőtt vissza, kegyetlenül tud fájni. Az egyetlen gyógyír a lanolin, ami tényleg segít. Amikor hazahoztuk adtam neki tápszert, mert ő éhes volt, nekem meg nem volt elég. Ez a dolog azóta is, hol működik megfelelően, hol nem. A tejért nagyon sokat kell dolgozni és rengeteget enni (ami kiakasztó) viszont nem szakad meg a szívem és nem lesz bűntudatom, ha bekeverem a tápszert, amit kifejezetten hasfájós babáknak gyártanak. Tápszerre tényleg csak ritkán van szükség, de a tudat megnyugtató, nem lehet baj, az én kisbabám éhezni aztán nem fog. Iván az első hónapban egy kilót hízott, egyszerűen imád enni.

A hasfájás kegyetlen kínzás egy kisbabának. Egyértelműen szenved. Amikor sír és belilul a feje, olykor nálam is eltörik a mécses, vele sírok. Szörnyű a tehetetlenség, nem tudok neki segíteni. Van egy szuper könyv (van persze rengeteg, amit kaptam, de egyiket sem lapozgatom, amikor a google a legjobb barátom), ahol azt írták, a 4. hét után beindul a könnytermelés a kisbabáknál. És tényleg, azóta nedves az a gyönyörű szeme és így még nehezebb, mert még jobban meghat a szenvedése.

Nem hagyjuk sírni, nem hagyjuk egyedül, próbálunk segíteni, elterelni a figyelmét, ami több formában nyilvánul meg. Vannak remek készítmények, cseppek, amik már az első héttől adhatóak. Na ezekből Iván aztán kap rendesen, persze orvosi engedéllyel: Espumisan, Colief, később Lactase Comfort, a doktornénink javaslatára Biogaiat elhagytuk már, de issza a Gripe watert. Szerencse, hogy ezek vannak! Volt egy nap, amikor úgy döntöttünk, olyan hatásos a babamasszázs (akár naponta többször is masszírozom), hogy nem adunk neki semmit… az egyik legszörnyűbb napunk volt, Iván megállás nélkül keservesen visított, amíg csak bírta szuflával és ő aztán fáradhatatlanul bírja. Amikor nagyon sír, sokszor beleszédülök, nehéz.

Az első négy hétben úgy éreztem, babának mindegy mit csinálunk: nem érdekelte a közelség, a ringatás, a hangok, semmi, csak a fájdalomra koncentrált. Az értelme azóta napról napra gyarapszik. Nyilván sokat fejlődött az emésztőrendszere is, szokja a működést, szokja a testének rezdüléseit, már vannak olyan pillanatok, amikor nem sír, amikor ébren van, ezekre koncentrálunk.

Ami egyértelműen hatásos eszköz a hasfájás elleni harcban, az a szélcső. Remek találmány, bedugom a kis popójába és máris megoldódik a probléma. Soha nem gondoltam volna, ilyet csinálok a gyerekemmel, de annyira hatásos, hogy nem lehet kérdéses a szükségszerű használat.

Az éjszakákra a legtöbb esetben nincs panaszom, mert igaz, hogy napközben nem sokat alszik, viszont a legtöbbször (négyből három esetben) eszik-alszik reggelig, így én is nagyjából ki tudom pihenni magam.

Sokszor mosolyog, nem akaratlagosan, de előfordult, hogy reakcióként görbült felfelé az a gyönyörű szája.

Mikor a férjemmel nézzük, látjuk életünk legnagyobb boldogságát, életünk értelmét, akivel most nem könnyű (lehet később sem), de mindez nem számít, hiszen azért élünk, hogy Őt a legboldogabbá tegyük ezen a világon.

És már egész Budapest tudja, hiszen közhírré lett téve :) :

2016.11.19-én szombaton, éjfél és hajnal 3 óra között fura érzéseket tapasztaltam. Körülbelül 10 percenként érkeztek, nem voltak különösen erősek, a hasam alsó részébe húzódott. Végül sikerült elaludnom. Ezek voltak az első jóslófájások a 39. hét 2. napján.

2016.11.20-án vasárnap újrakezdődött valamikor a délelőtt, majd nagyjából ebédtől elkezdett folyamatossá válni. Estére eljutottam odáig, hogy 5-6 percenként jött és már igen kellemetlenné vált.

Délután felhívtam a választott orvost, elmondtam mi a helyzet. Vidéken volt, javasolta, menjek be a kórházba, ott ellenőrzik a helyzetet, ha baba meg akar születni indul azonnal.

Este bementünk  a Bajcsy Zsilinszky kórházba, hogy megmondják ez már az-e. Fiatal szülész orvosnő vizsgált, nem tartotta elég jónak a fájásaimat,nem sugárzott föl a hasam egészére, kábé a köldököm vonalánál véget ért a feszülés. 1 ujjnyira tágultam, ez kevés. Amikor jöttek a fájások zihálva lélegeztem és a legtöbb esetben már fájt annyira, hogy kapaszkodnom kellett valamibe. Nem vettek fel a szülőszobába, mi meg csalódottan hazamentünk.

Nem aludtunk egy pillanatig sem. Eljutott 2-3 percenkénti időre a rendszeresség, hajnal 4-kor már odáig fajult, hogy a testem görcsbe rándult, a férjembe kapaszkodtam, ő meg próbált tartani. Egyre jobban fájt, férjem már könnyezve kérlelt, induljunk végre vissza a kórházba. 5-kor bementünk, azzal a tudattal, hogy nem küldhetnek el, ott maradunk, ezek nem lehetnek szimpla jóslófájások, ha ennyi ideje tartanak, erősödnek, sűrűsödnek és ilyen fájdalmasak. Doktornő nulla empátiával kijelentette, oké, ha már visszajöttünk felvesz, de készüljek arra, amint jön a reggeli váltás kiraknak osztályra, mert ezek a fájások szerinte semmire sem jók, különben is, ez még napokig eltarthat így, ebből semmi nem lesz. Amint felvett, hívtuk az orvost és a szülésznőt, bent vagyok. A szülésznő úgy fél óra múlva érkezett, megvizsgált, biztatott, ha jön Kubidoki burkot repesztenek és még délelőtt megszületik a fiam. Kezdtünk megnyugodni.

Mire az orvos beért megvolt a beöntés, nem volt kellemetlen, így nem bántam, meg úgy voltam, ha eljutunk a kitolási szakaszba sokkal jobb, ha onnan nem jön belőlem semmi.

Reggel 8 óra körül a burokrepesztés semmilyen érzés, megnyugtatóan csurgott a meleg magzatvíz, ami már biztos ígérete volt, megszületik a kisfiam. Ezután a fájdalom, fájásról fájásra rosszabb lett. Végül lefeküdtem az oldalamra a szülőszobában lévő ágyra és onnantól kezdve fel sem keltem. Két szóval tudom jellemezni ezt a fájdalmat: fokozódó és elviselhetetlen. Mondta a szülésznő, ez csak a kezdet, hiszen a kitolási szakasz a legnehezebb. Elképzelem sem volt, hogyan viselem el. Hiába mondogatták, gondolj a kisbabádra, hamarosan magadhoz ölelheted, a mérhetetlen fájdalom, a kisfiam iránti őszinte vágyat elnyomta, nem tudtam arra gondolni,  ez a fájdalom jó, ez a fájdalom segít neki megszületni. A víz az első órákban patakzott rólam, de volt, mikor a hideg rázott.  Fél óra után csak a melltartó volt rajtam, lábam között egy betét, nem érdekelt ki lát, pedig alaposan kigondolt „szülési öltözékkel” érkeztem a kórházba, még egy fürdőruha felső is volt nálam, mert gondoltam, ha kádban vajúdok, úgy milyen jó lesz, hogy van rajtam valami tisztességes. Vicc, miket gondoltam.

A férjembe csimpaszkodtam, aki próbált tartani, biztatni, vegyek levegőt, másik oldalon a szülésznő tartott olykor. Kaptam valami injekciót, ami kicsit enyhített a kínokon, de tényleg csak egy kicsit, komolyabb jelentősége nem volt. Folyamatosan vizsgáltak, de mindig csak akkor, amikor jött a fájás, tehát a legrosszabbkor. Úgy rakosgatták a végtagjaimat azon az ágyon, mint egy rongybabának, nem volt erőm megmozdítani semmimet. A fájások alatt görcsbe rándult testtel feszültem. Amikor az infúzióhoz ökölbe kellett volna szorítani a kézfejem, már az sem ment. Elég gyorsan eljutottam odáig, hogy kérlelni kezdtem mindenkit, a férjemet, a szülésznőt és az orvost, adjanak fájdalomcsillapítást. Csak azt a két szurit nyomták belém, pedig többször (még mielőtt idáig jutottunk akkor is, sőt az elején is, amikor ők megérkeztek) kértem az epidurált. A doki és a szülésznő megbeszélte egymás közt, (mivel a gépek szerint, nem elég erősek a fájások) az epidurál csak belassítaná a természetes szülést, így nem adtak és a végén azt mondták, már nem lehet, mert abba a szakaszba értünk. A férjem is hagyta őket, úgy gondolta muszáj belemennie a játékba, hiszen egy szülés biztosan ennyire fáj és mi jó kezekbe vagyunk (egyébként tényleg jó kezekben voltunk), de képtelen voltam képviselni az érdekeimet, más meg nem tette meg helyettem. Nem felejtem el hányszor mondtam ki, hogy segítsetek, adjatok valamit, vagy nem bírom tovább.

Aztán adtak oxitocint, a fájások rosszabbak, segítségért könyörögtem.  Feltekerték, erősödtek, közben kérdezgették mit érzek. Érzem-e a fejét, tudok-e a nyomni, aztán mondták, véletlenül se nyomjak. Aztán letekerték és enyhült... szerintük... nekem már semmi sem volt jó. 11 óra körül elkezdtek jönni-menni a főorvosok , vizsgáltak, mindenki bennem nyúlkált. Volt pillanat, amikor felkiáltottam: elég.

Kisfiam feje nem illeszkedett be jól a szülőcsatornába, nem forgott, bár kitágultam ahhoz, hogy megszülethessen. Utólag kiderült, amikor elkezdték adni a fájáserősítőt, akkor a szívhangja vészesen zuhanni kezdett. Férjem azt mondta, a dokim azonnal vitt volna műteni… de nem tehette. Miért? Egyrészt foglalt volt a műtő és fertőtlenítésre szorult. Másrészt  (ezt közben azért felfogtam) engedélyeztetnie kellett a főorvosokkal. Itt újra szembesültünk azzal, ki hol helyezkedik el a kórházi orvosi ranglétrán. A kórház teljes mértékben beavatkozás-mentes, természetes szülés párti, az utolsó pillanatig várni akartak. Gondolom az epidurál nem olcsó fájdalomcsillapító eljárás, később valószínűleg az orvosomnak indokolnia kellett volna, minek is kérte. Megértettem már közben is, mi miért történt, de az az egy óra, amíg elvittek a műtőbe lassan telt és már szinte minden mozdulatra jött a fájás.

Mikor felkerültem a műtőasztalra és szúrták a gerincközeli érzéstelenítést, előtte, illetve közben is fájásom volt. Elsőre sikerült a szúrás és az érzés leírhatatlan! Abban a pillanatban megkönnyebbült a testem, elmúlt minden fájdalom, hátradőltem, végre újra önmagam voltam és végre újra tudtam a fiamra gondolni. Pár perc alatt előkészítettek, megkezdődött a műtét és a kezdéstől talán nem telt el három perc, világra jött, Iván. Mindenki mérhetetlen kedvességgel nyúlt hozzám és bánt velem a műtét folyamán, mindenről teljes körűen tájékoztattak. Őszintén szólva meglepett az a figyelmesség, amiben részesültem.

Kisbabám nem jól illeszkedett, nem forgott be szülés közben, nyakára volt tekeredve a zsinór (mint sok babának, de nála érezhetően nem lehetett hagyni, hogy oxigénhiányos állapotban szülessen meg), ami valószínű visszafogta és végül belekakilt a magzatvízbe. Felsírt és vitték. Pár perc múlva visszahozta a szülésznő, adtam neki egy puszit és vitték apának, aki a mellkasára rakva pótolt engem kisfiúnk életének első pillanataiban.

A császármetszés a legjobb dolog, ami történt. Életem második legszebb pillanata az érzéstelenítés, az első, természetesen Iván baba.

Utólag kiderült- én ebből semmit sem érzékeltem - amikor a vége felé közeledtünk, a szülőszobán mindenki gyorsan összeszedte magát, mert Iván babának meg kellett minél előbb születnie, ezt a szobatársam elbeszéléséből tudom, aki szintén császármetszésre várakozott. A születés módjával, a császármetszéssel teljesen elégedett vagyok, azzal már kevésbé, hogy nem kaptam meg mindent, ami szerintem jár, főként, ha választott orvosa és választott szülésznője van egy kismamának. Az epidurállal ugyanide jutottunk volna, csak mindezt két órával előbb (ezt az orvosom maga mondta), ugyanígy szívhang leesés lett volna és műtét, de hangsúlyozva, két órával lerövidült volna a szenvedés. Nekem azért ez nem lett volna mindegy.

24 órát vajúdtam a fiammal- de természetesen a burokrepesztéstől indult be nagyon az esemény-, a szülés a világon a legfájdalmasabb, a császár maga a megváltás. Mindent összevetve, jól tettem, hogy választottam orvost, szülésznőt, hiszen ha ők ketten nem veszik kezükbe az irányítást, akkor sokkal tovább tart a borzalom és ki tudja, mi történik, ezért tényleg hálás vagyok mindkettőjüknek. Azonban, nem vették komolyan a kérésemet, sem a fájdalmamat, így nem mondhatom azt, teljes megelégedésemre szolgáltak. Megértem, hogy a kórházi protokoll szerint kellett eljárni, de azt hittem, az ilyen brutális fájdalom elkerülhető, könnyíthető. Persze megtették, ami tőlük telt és tudom, szülni fájdalmas, de akkor sem lehet ennyire nehéz, különben nem élnének emberek ezen a földön. Nincs bennem rossz érzés a történtek miatt, túléltem, el tudok vonatkoztatni és továbbra is jó szívvel fogom bárkinek ajánlani az orvosom, aki talán még hiányozni is fog kicsit, hiszen oly sokat találkoztunk az egy év alatt.

Férjem utólag nagyon sajnálta, hogy nem követelte ki a fájdalomcsillapítást, mert elhitte, a szülés mindig ennyire fáj. Mindenki más intenzitással éli meg a fájdalmat. A szülés részét borzalomnak éltem meg, a császármetszés utáni rész meg se kottyant, másnak meg pont az volt szörnyű.

Hétfőn született kisbaba, csütörtök délben jöhettünk haza. A kórházi tartózkodással semmi gond nem akadt. Kellett az a négy nap a műtét utáni regenerálódásra, illetve a babával való ismerkedés, tanulás is itt kezdődött. Nem volt szabad alapítványi szoba, de nem is hiányzott. Háromágyasba kerültem, remek szobatársakkal, semmi zavaró tényező. Egy probléma volt, az alvás hiánya, mert hol az egyik baba, hol a másik sírt, így pedig pihenni nem igazán lehetett, másrészről otthon alszik a legjobban az ember. A kórházi alkalmazottak mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, bár a szoptatásra nagyon ráfeszültek, rólam lepergett, amit mondtak, tudtam, a tej nem jön azonnal, a császárosoknál meg főleg nem.

Nem fogom elfelejteni soha, ami történt, nem fog megszépülni és kellemes emlékké válni a vajúdás/szülés része.

Ellenben a császármetszés a legszebb emlék, a legjobb, ami történhetett, egyrészt biztonságban megszületett a fiam, másrészt mindenem teljesen épp maradt, pedig már előre készültem a gátseb okozta kellemetlenségre és az aranyérre. A műtét után 6 órával felkeltem, másnap még húzódott a seb, harmadnap enyhén kellemetlen, de már fájdalomcsillapító sem kellett. Egy hét sem telt el és már semmit sem éreztem.

Ebben az életben soha, de soha többet nem akarok szülni. Ha szeretnénk később testvért a kisfiúnknak, az  császármetszéssel szeretnénk ha születne, ebben egyetértünk a férjemmel. Vajúdásról szó sem lehet!

Nem váltam anyává a terhesség során, akkor csak terhes voltam, szó szerinti állapotban. Iván világra jöttét követően lettem anya, azóta is úgy érzem arra születtem, hogy a kisfiam anyukája legyek. Minden perc egy csoda, amit igyekszem a legpozitívabban megélni, még akkor is, amikor mondjuk fáj a pocakja és vigasztalhatatlanul sír, de amikor elmosolyodik, akkor az én szívem a legboldogabb kerek e világon.

Megtörtént… anya lettem.

2016.11.21-én 12:35 perckor megszületett Iván

3700 grammal

56 centiméterrel

császármetszés útján.

A legutóbbi vizsgálaton végre volt változás, lassan haladunk a cél felé.

Bármikor megtörténhet. Nehéz felfogni. Azt a legnehezebb tudatban rendezni, hogy egy ember van bennem, aki belőlünk lett, két apró sejtből. Hiába láttuk őt már sokszor az ultrahangos vizsgálatokon, sőt, még az arcát is láttuk, nehéz dolog ez.

Sokat töprengünk, milyen lesz mondjuk a szülés, egyáltalán milyen lesz szülőnek lenni. Felfoghatatlan!

Magamat ismerve, bizonyára lesz egy pillanat, amikor a pánik elhatalmasodik rajtam, gerjesztem a belső feszültséget és belehalok... aztán jön egy másik pillanat, amikor elkezdem újra biztonságban érezni magam, mert ott az orvosom, szülésznőm, férjem. Nyilván, ha annyira szörnyű dolog lenne gyereket szülni, akkor nem élnének emberek a földön, nem létezne a testvérség fogalma és satöbbi.

Pár napja félek, elkezdtem más dolgokat érezni a testemben és ez megrémiszt. Nincsenek jóslófájásaim, vannak helyette ide-oda sugárzó különös érzések. Időnként legyőzöm a félelmeket, de aztán újra beférkőznek a tudatomba. A dokim szerint minden szépen fog menni, felkészültnek tart. Szerintem lehetetlen felkészülni. Úgy gondolom, akkor lehet negatív élmény, ha nem lennék tájékozott azzal kapcsolatban mi fog, vagy mi történhet, sokan emiatt csalatkoznak. Meg fogunk babával közösen birkózni, neki sem lesz könnyű, de együtt menni fog: megszülettünk mindketten... mindezalaatt apa is megszületik valamikor, de tőle akkor azt várjuk, hogy segítségünkre legyen.

A hasam lecsúszott, ezt tegnap vette észre. Tornáztam, leültem és éreztem, hogy a hasam alja a combomhoz ér.

Várom is, meg nem is.

Nem csalódtam. Azt kaptam, amit vártam.

Babácska a hivatalos 37. héten volt 38 hetes és 3 napos.

3300 grammra becsülték a súlyát.

Mindkét oldalon enyhe vesetágulata van babának, az orvos szerint nem okozhat problémát, valószínűleg kinövi mire megszületik. Tervben volt egyébként is, hogy elvisszük majd egy csecsemőultrahangra, de így már egészen biztos, sőt az is, hogy a Czeizelbe megyünk, miután ajándékba kaptunk egy ultrahangvizsgálatot, mert náluk három alkalom után a negyedik ingyen van.

Nincsenek jelek, amik arra utalnának, világra szeretne jönni. Az orvos szerint kiválóan érzi magát, persze, bármikor elérkezhet a nagy pillanat, hiszen senki sem lát a jövőbe.

Voltam a saját orvosomnál is, aki a vizsgálat után megerősítette gyanúnkat, baba nem akar megszületni. Kubidoki még a december elejét is emlegette... nem tudom, hogyan bírnám ki odáig.

Felhoztuk a témát, hogy esetleg nem-e érdemes befolyásolni a születés pillanatát, például megerőltető mozgással, de a doki türelemre intett bennünket, szerinte a természet tudja a dolgát. Hát nagyon remélem!

Már nem tölt el aggodalommal az sem, esetleg nagyon nagy baba lesz, akár 4 kg feletti. A testem olyan csodás inkubátora a kisfiamnak, hogy ilyen nagyra tud nőni. Az is biztos, jobb ha fejlett, mint fejletlen. Kórházban fog megszületni, ha nem tud kijönni, akkor ott lesz a segítség.

A dühöt, amit a kórházas megnemtörténtvizsgálat miatt éreztünk másnap el is engedtük. A Czeizeles ultrahangok után mindig olyan boldogan megyünk haza... jó hírek babáról, kellemes környezet, dr. Fekete Tibor kedves kommentárja, de talán még a kinti csobogó, ahol úszkálnak az aranyhalak, bizonyára mindez hozzájárult a jó közérzetünkhöz.

A szülésznőnek és dokinak a szülésnél kell bizonyítania, ezt is megértettem.

Reggel a kórházban kezdtük a napot a szülésznővel megbeszéltek szerint. Nem olyan rövid várakozás után rárakott az NST-re, közben vért vett, majd elég sokáig ott üldögéltem, mert eltéblábolt valamerre. Az éppen dolgozó másik szülésznő szedett le a gépről, mivel jött a „kuncsaftja”, akit már nagyon rá akart kötni a gépre. Ez volt az első, ami nem tetszett. A szülésznőm, nem tudom, mint aki egy másik bolygón járt, kicsit elvarázsolva jött-ment, közben nagyon beszélni sem tudtam vele, pedig azt gondoltam, most végre remek alkalom kínálkozhat rá. Mialatt kedvesen rám mosolygott, érezhető volt a mindennapok fásultsága. Számára csak egy voltam a sok kismama közül, így különösebben nem is volt kíváncsi rám, csak a kötelező udvariasságot tudta le.

A következő műsorszám az utolsó ultrahang vizsgálat lett volna, amit a szülésznő, meg a dokim is egybehangzóan ígért, intézik. A szülésznő az orvosra hárította, mert nincs időpontom és közben mosolygott. A doki is ludas, mert már hetekkel ezelőtt mondania kellett volna, kell még egy ultrahang. A Bajcsy kórházban kábé úgy működik, hogy előtte másfél hónappal adják az időpontot… legalább, de inkább kettő. De ŐK ezt elintézik nekem. Semmit sem intézett egyik sem, pedig lett volna rá idejük, csak nyilvánvalóan eszükbe sem jutottam! A szülésznő áttolta az orvosnak, miközben 3 hete felhívtam, beszéltünk erről, azt mondta nem gond, intézi. Az orvos annyit tett, hogy felhívta az ultrahangosokat azzal, miszerint küld egy beteget, nekem meg annyit mondott, legyünk türelemmel, sokan lesznek, várni kell. Két órát vártunk a férjemmel, akinek szintén elfogyott a türelme, amikor is  kezdtem rosszul érezni magam, éreztem vízszintesbe kell kerülnöm. Az egészre az tette fel a pontot, amikor kitolták a gépet a vizsgálóból, mert elromlott.

Volt ott egy másik kismama, a 40. héten járt. 40. hét!!!! Már előttem ott üldögélt. Nem hívták be. Nulla empátia. Hozzáteszem, annak az éppen megszülni készülő kismamának szintén van fogadott orvosa. Akadt rossz tapasztalat, de ez vitte a pálmát. De mindenkit, mindenkit behívtak kettőnk előtt, úgy éreztem erősen szívattak.

Még ott ültömben felhívtam a Czeizel Intézetet, adjanak valami időpontot, holnap délben megyek.  Hiába, pénz beszél!

Mindezeket tapasztalva megijedtem. Nincs annyi pénz a zsebemben, hogy mindenkit „kielégítsek” a kórházban, meg őszintén szólva, nem is akarom, de … ott van az a két ember, akire számítok.

A szülésznő csalódás, de a dokimmal kapcsolatban is enyhe keservet éreztem, mert nem tett értem aznap semmit, hogy könnyebb legyen, miközben valószínűleg mindketten tudták, hosszú órákba telik mire bejutok a vizsgálatra. Férjem szerint a kórházi hierarchia miatt nem is tudott volna bejuttatni az orvosom. Fiatal orvos, szerinte nem tudta volna megcsinálni, amit ott láttunk: jött egy idősebb doki és simán bekísérte a betegét a vizsgálatra.  Én is ezt vártam volna.

Még egy kérdés felmerült. Ha ott leszek a szülőszobán és mondjuk fájdalomcsillapításra lesz szükségem, mit tud ez a két ember tenni értem? Vagy jön a következő ember, akinek fizethetek?

Úgy voltunk vele, kihasználjuk a TB-t erre az utolsó ultrahangra. Egyszerűen nem hittem el, hogy még ez sem megy. Nagy kaka az egészségügy.

A mai napból tanultunk, de azt, hogyan lehetne ezt az egészet normális mederben csinálni, tényleg nem tudom.

A legnagyobb félelem, hogy életem legborzasztóbb tapasztalata előtt állok, ami egy olyan szülés, amit nem lesz könnyű túlélni.