A 7. hét után kezdett elmúlni a hasfájás, szinte egyik napról a másikra megszűnt, Iván kibújt a burokból, amibe eddig kényszerült. Egyszer csak csodálkozva rám nézett, véget ért a folyamatos sírás. Nem akartam elhinni.

A cseppeket elhagytuk, azóta sem kap semmit.

Nagyon nehezek voltak az első hetek, közben úgy gondoltam, nekem aztán nem lesz több gyerekem. Ez az érzés persze elmúlt, azóta már merem azt mondani: akár igen.

Arra jöttem rá, egyáltalán nem értettem a családokat, hogyan működnek, milyen lehet nekik, mit csinálnak tulajdonképpen, mitől válnak családdá. Persze voltak válaszaim baba előtt is, de a lényeg most jött át.

Ilyen kemény, fárasztó munkám még soha nem volt az életben, ellenben ilyen csudajó sem. Látni, hogyan válik a semmiből értelmes emberi lénnyé a fiam, felbecsühetetlen.

Elmúlt 4 hónapos. Iván alszik, én nem. Kettőből egyszer 12 órát alszik egyhuzamban, én jó ha 5-öt. Nem tudom miért nem megy. Türelmesen várom, hogy változzon a helyzet, de már nagyon elegem van a nem alvásból. Megküzdök a démonaimmal.

Óriási baba Iván, van olyan 73-as ruha, amit rá tudok adni.

Büszkeséget érzek, amikor ránézek.

Büszke vagyok arra, hogy belőlünk van, mondhatnám azt is: megcsináltuk!