A legutóbbi vizsgálaton végre volt változás, lassan haladunk a cél felé.

Bármikor megtörténhet. Nehéz felfogni. Azt a legnehezebb tudatban rendezni, hogy egy ember van bennem, aki belőlünk lett, két apró sejtből. Hiába láttuk őt már sokszor az ultrahangos vizsgálatokon, sőt, még az arcát is láttuk, nehéz dolog ez.

Sokat töprengünk, milyen lesz mondjuk a szülés, egyáltalán milyen lesz szülőnek lenni. Felfoghatatlan!

Magamat ismerve, bizonyára lesz egy pillanat, amikor a pánik elhatalmasodik rajtam, gerjesztem a belső feszültséget és belehalok... aztán jön egy másik pillanat, amikor elkezdem újra biztonságban érezni magam, mert ott az orvosom, szülésznőm, férjem. Nyilván, ha annyira szörnyű dolog lenne gyereket szülni, akkor nem élnének emberek a földön, nem létezne a testvérség fogalma és satöbbi.

Pár napja félek, elkezdtem más dolgokat érezni a testemben és ez megrémiszt. Nincsenek jóslófájásaim, vannak helyette ide-oda sugárzó különös érzések. Időnként legyőzöm a félelmeket, de aztán újra beférkőznek a tudatomba. A dokim szerint minden szépen fog menni, felkészültnek tart. Szerintem lehetetlen felkészülni. Úgy gondolom, akkor lehet negatív élmény, ha nem lennék tájékozott azzal kapcsolatban mi fog, vagy mi történhet, sokan emiatt csalatkoznak. Meg fogunk babával közösen birkózni, neki sem lesz könnyű, de együtt menni fog: megszülettünk mindketten... mindezalaatt apa is megszületik valamikor, de tőle akkor azt várjuk, hogy segítségünkre legyen.

A hasam lecsúszott, ezt tegnap vette észre. Tornáztam, leültem és éreztem, hogy a hasam alja a combomhoz ér.

Várom is, meg nem is.