Reggel a kórházban kezdtük a napot a szülésznővel megbeszéltek szerint. Nem olyan rövid várakozás után rárakott az NST-re, közben vért vett, majd elég sokáig ott üldögéltem, mert eltéblábolt valamerre. Az éppen dolgozó másik szülésznő szedett le a gépről, mivel jött a „kuncsaftja”, akit már nagyon rá akart kötni a gépre. Ez volt az első, ami nem tetszett. A szülésznőm, nem tudom, mint aki egy másik bolygón járt, kicsit elvarázsolva jött-ment, közben nagyon beszélni sem tudtam vele, pedig azt gondoltam, most végre remek alkalom kínálkozhat rá. Mialatt kedvesen rám mosolygott, érezhető volt a mindennapok fásultsága. Számára csak egy voltam a sok kismama közül, így különösebben nem is volt kíváncsi rám, csak a kötelező udvariasságot tudta le.

A következő műsorszám az utolsó ultrahang vizsgálat lett volna, amit a szülésznő, meg a dokim is egybehangzóan ígért, intézik. A szülésznő az orvosra hárította, mert nincs időpontom és közben mosolygott. A doki is ludas, mert már hetekkel ezelőtt mondania kellett volna, kell még egy ultrahang. A Bajcsy kórházban kábé úgy működik, hogy előtte másfél hónappal adják az időpontot… legalább, de inkább kettő. De ŐK ezt elintézik nekem. Semmit sem intézett egyik sem, pedig lett volna rá idejük, csak nyilvánvalóan eszükbe sem jutottam! A szülésznő áttolta az orvosnak, miközben 3 hete felhívtam, beszéltünk erről, azt mondta nem gond, intézi. Az orvos annyit tett, hogy felhívta az ultrahangosokat azzal, miszerint küld egy beteget, nekem meg annyit mondott, legyünk türelemmel, sokan lesznek, várni kell. Két órát vártunk a férjemmel, akinek szintén elfogyott a türelme, amikor is  kezdtem rosszul érezni magam, éreztem vízszintesbe kell kerülnöm. Az egészre az tette fel a pontot, amikor kitolták a gépet a vizsgálóból, mert elromlott.

Volt ott egy másik kismama, a 40. héten járt. 40. hét!!!! Már előttem ott üldögélt. Nem hívták be. Nulla empátia. Hozzáteszem, annak az éppen megszülni készülő kismamának szintén van fogadott orvosa. Akadt rossz tapasztalat, de ez vitte a pálmát. De mindenkit, mindenkit behívtak kettőnk előtt, úgy éreztem erősen szívattak.

Még ott ültömben felhívtam a Czeizel Intézetet, adjanak valami időpontot, holnap délben megyek.  Hiába, pénz beszél!

Mindezeket tapasztalva megijedtem. Nincs annyi pénz a zsebemben, hogy mindenkit „kielégítsek” a kórházban, meg őszintén szólva, nem is akarom, de … ott van az a két ember, akire számítok.

A szülésznő csalódás, de a dokimmal kapcsolatban is enyhe keservet éreztem, mert nem tett értem aznap semmit, hogy könnyebb legyen, miközben valószínűleg mindketten tudták, hosszú órákba telik mire bejutok a vizsgálatra. Férjem szerint a kórházi hierarchia miatt nem is tudott volna bejuttatni az orvosom. Fiatal orvos, szerinte nem tudta volna megcsinálni, amit ott láttunk: jött egy idősebb doki és simán bekísérte a betegét a vizsgálatra.  Én is ezt vártam volna.

Még egy kérdés felmerült. Ha ott leszek a szülőszobán és mondjuk fájdalomcsillapításra lesz szükségem, mit tud ez a két ember tenni értem? Vagy jön a következő ember, akinek fizethetek?

Úgy voltunk vele, kihasználjuk a TB-t erre az utolsó ultrahangra. Egyszerűen nem hittem el, hogy még ez sem megy. Nagy kaka az egészségügy.

A mai napból tanultunk, de azt, hogyan lehetne ezt az egészet normális mederben csinálni, tényleg nem tudom.

A legnagyobb félelem, hogy életem legborzasztóbb tapasztalata előtt állok, ami egy olyan szülés, amit nem lesz könnyű túlélni.