Mindig is akartunk gyereket, azonban ahhoz túl racionálisan gondolkodtunk, hogy előbb ne az egzisztenciánkat tegyük rendbe.

Egy éven keresztül próbálkoztunk összehozni az utódot, majd amikor elfogadtuk, hogy nem megy, 2015 szeptemberében felkerestük a Róbert Károly magánklinikát. Magán intézményben akartam a kivizsgálásokat kezdeni, mivel úgy véltem ez a leggyorsabb útja a válaszok megszerzésének.

Már az első ultrahangos vizsgálatnál válaszokat kaptam: folyadékkal telített az egyik petevezeték, mióma a méhben. Fájt a lelkemnek, de legalább elsőre megtudtunk valamit. Férjem vizsgálatánál nem találtak komolyabbat, határértéken mozgott a srácok gyorsasága. A Róbert Károlyban volt életem első olyan nőgyógyászati vizsgálata, amikor tényleg nem éreztem semmi kellemetlent, szuper-modern a felszerelés (persze zavarban voltam, mint mindig, hogy egy idegen meztelenül lát). Egy dolog, ami nem volt korrekt a RK-ban: nem adták ki az ultrahanggal készült képeket (csak fekete-fehér fénymásolatot, ami semmire se volt jó), mert szerintük az a saját dokumentációjuk, elég nevetséges helyzet, így végül a telefonommal fényképeztem és később hívattam elő őket, hogy tudjam tovább vinni, mint leletet. A műtét kivételével az összes hormonvizsgálatot elvégeztettem, hogy biztosan az is rendben van, mielőtt továbblépünk. A nálam találtakra csak a laparoszkópiás méh- és has-tükrözés jelentett megoldást, ezért elindultam az állami rendszer felé, ugyanis egy ilyen nagyműtét komoly anyagi megterhelést jelent, amit már nem akartunk bevállalni.

A Bajcsy Zsilinszky Kórházban szerettem volna elvégeztetni a műtétet, illetve a magánklinikán is ajánlották, nagyon jó a laparoszkópiás csapat –mondták-, nem mellesleg ebben a kórházban születtem. Az állami rendszerben a véletlennek köszönhetően egy fiatal orvosba botlottam (dr. Kubicsek Tamás), akivel megvolt a kezdeti szimpátia, így „kölcsönösen választottuk” egymást. Ő is megvizsgált, mindkét petevezetéket kitágultnak látta (felkavart), miómát nem látott (nem nyugtatott meg). Ha mindkét petevezeték ugrik, csak a lombik marad. Nehéz volt ezekkel a gondolatokkal beleugrani a műtétbe, mivel tisztában voltam vele, lehet, csak a mesterséges út marad.

Az orvosválasztásnak az egész folyamat során élveztem előnyeit, de amikor be kellett feküdnöm a kórházba, akkor már nem volt jelentősége, hogy van-e választott orvosom, vagy nincs, mert a nővérek akkor is ugyanúgy tették volna a dolgukat (bár nyilván mindenki tudta kinek a betege vagyok), azonban, aki ilyen műtétre készül és megteheti, ajánlom mégis, válasszon orvost. Az enyém még az elején elirányított a kórházban, így nem voltam elveszve, amikor kérdeztem, választ kaptam. Tökéletesen elégedett voltam azzal, amit kaptam az orvosválasztás által.

Első nap a kórházban: koplalás, délben üres leves, délután hashajtó, álmodozás egész éjszaka a rántott húsról. A nem evés az első napon tényleg szörnyű, de kibírható.

A hashajtó (kakaós ízű) nem vészes, főleg ha belegondolok, egy beöntés milyen kellemetlenségekkel jár. Második nap: Bevettem a nyugtatót, amit az altatóorvos írt ki. Bekötöttek egy branült a kézfejembe, ez nagyon fájt, a nővér szerint a vastag tű miatt. Lassan csorgott az infúzió. A nyugtató tényleg kellett, előtte idegeskedtem, de amikor az hatni kezdett, megadóan tűrtem, ami velem történik. Jött egy férfi, eltolt a műtőbe, ott átfeküdtem egy másik ágyra. A műtő modern, tiszta, fehér, nagy ablak velem szemben. Pár szót beszéltek hozzám, kérdezték nem-e vagyok gyógyszerérzékeny, majd fehéres színű valamit nyomtak a branülbe, szédülni kezdtem, de nem volt kellemetlen, másodperceken belül elvesztettem a tudatom.

A műtét másfél órás, nekem röpke pillanat. Nem esett ki semmi ébresztés után, illedelmesen meg is köszöntem a műtőben lévőknek a munkáját. Sírni kezdtem - gondolom az érzelmi megrázkódtatás volt a vétkes- kitoltak, a férjem mondta, megmaradt mindenem, akkor még jobban sírtam. Három tapasz volt a hasamon, a köldöknél a legnagyobb. A hasi műtétek után elvileg 6 órát kell feküdni. Aludni nem tudtam, de a szememet nehezen tartottam nyitva. Kaptam katétert, az aztán tényleg kellemetlen. Olyan volt, mintha folyton pisilnem kéne, felkelni sem tudtam, amíg bent volt. Két infúzió csorgott le, plusz fájdalomcsillapító, amiért hálát rebegtem. A műtét után 5 órával kimásztam az ágyból, tettem pár lépést, jöttek látogatók, telt az idő.  Furcsa volt, műtét után először kötelességből kezdtem enni és inni, az előző napi álmodozás a nagy zabálásról a semmibe veszett. Apró kortyok a vízből és kis falatkák jutottak este, no meg kis hányinger, de nem volt vészes. Harmadnap reggel haza is engedtek a főorvosi vizit után. Amikor hazamentem, már várt a szobában valaki az ágyamra, sokan feküdtek be aznap.

Az alhasamnál fájt, ami másnapra feszüléssé alakult, két nappal később, pedig mintha elvágták volna a fájdalmat, harmadnap már egyenesen tudtam állni. A vállamban három napig éreztem nyomást, elvileg a hasamba fújt széndioxid miatt, aztán az is elmúlt. Csalóka érzés a gyorsnak hitt felépülés, mert könnyen kifáradtam, három napig a kanapén pihentem (ilyen sem volt még). Az ötödik napon megtörtént a varratszedés, a köldöknél lévő vágás látszani sem fog, a másik kettő talán két kis halvány vonallá alakul. A varratszedés nem fájt, viszont a köldöknél lévő kiszedésekor összeszorítottam a fogam.

És mi lett az eredmény? Nem várt, mindeközben megnyugtató és felkavaró. Megmaradtak a petevezetékeim, átjárható elsőre mindkettő. Érthetetlen, hogyan látták két külön magánrendelőben is kitágultnak! Az ultranhangos képalkotás állítólag majd 90%-os biztonsággal azt mutatja, ami tényleg van (ezt a Róbert Károlyban mondta az orvos). Két magánrendelő, két orvos ugyanazt diagnosztizálta. A dokim azt mondta lehetett gyulladás, ami elmúlt magától, de olyan rejtélyes ez az ügy, hogy erre soha nem lesz válasz. Nincs mióma. A Róbert Károlyban biztosan állították, hogy jóindulatú daganat, Kubicsek doki azt mondta nem valószínű, végül nem is volt ott semmi. Kaptam mindezek helyett endometriózist. Utólag kiderült apró , pár milliméter, ki lett égetve, de talán ez is gondot okozott a teherbeesésnél. Kicsit olvasgattam a témáról, de kábé alig tudnak valamit róla, kezelni sem egyszerű, visszajöhet később.

A beavatkozásról és a kórházi tartózkodásról csak végletekben tudok gondolkodni. Legjobb és legrosszabb. Legjobb, mert mindenki, a dokim, a nővérek, az altatóorvos, a férfi aki eltolt a műtétre, de még a takarító néni is tapintattal, kedvességgel fordult felém (és más betegek felé is). A legrosszabb, mert tudatilag életem egyik legnehezebb feladata volt ezt végigcsinálni. Bemenni és megműtetni magam önszántamból, úgy, hogy nem érzek fájdalmat, nem vagyok beteg, ez a legrosszabb. Nyilvánvalóan nem volt betegségtudatom, hiszen nem voltam beteg, nem éreztem semmi különöset. A Bajcsy kórház nyilván nem egy luxus szálloda, de a körülmények három napig simán elviselhetőek, de mondjuk a párnámat és a vékony takarómat nem hagytam otthon. A tisztaság természetesen alap. Külön megemlíteném, hogy az ágy, amin aludtam tök jó volt, bár a mellettem lévő szekrénykének leesett az ajtaja, nem különösebben zavart.

Nekem új: három ágyhoz, három Biblia tartozott. Állítólag mindenhol így van.

Összességében elmondhatom, bizony túléltem ezt is és hős vagyok a saját szememben (igen, lehetünk magunkra is büszkék), hiszen túlléptem a saját határaimon, ami  nem kis dolog. Szerencsés vagyok,  mert 3 hónap alatt lezongoráztuk, eljutottam a műtétig, ami elviekben segít, reméljük gyakorlatban is, bár maradtak kételyeim.

Teherbe esni nem is olyan könnyű dolog, mint eleinte képzeltem.